Féltél már igazán?

Nekem sokszor fordult elő, hogy félnem kellett volna…de mindig volt egy belső hang, ami megnyugtatót, hogy minden rendben lesz.

Most is ezt érzem, hogy rendben lesz minden Anyuval, de mégis félelem tölt el. Félek, hogy az idő ellenünk dolgozik. Anyu az én védőváram, az az ember, aki nélkül nem tudom és nem is akarom elképzelni az életem. Anyutól ma végre vettek mintát a tumorából, csütörtökön megtudjuk hogy mi a diagnózis, és hogy mi a következő lépés. Nem akarom, és valami miatt képtelen is vagyok elképzelni az életemet nélküle. Erős nő, aki tűzön-vízen át vitt magával, védett és állt ki mellettem….de ez most nagyon nehéz helyzet. Neki most én vagyok a támasza, a vára, akire támaszkodhat, aki fogja a kezét. Aki vigyázni akar rá.

Nekem csak Ő van. Bár, ami az egészben a legmeglepőbb, hogy mióta Anyu beteg, azóta a család jobban figyel rá. Apukám naponta felhív, én bemegyek hozzá amikor csak tehetem, lesem minden kívánságát, a férje is ott segít ahol tud. Én hiszem azt, hogy a betegsége ellenére ez neki most egy olyan lecke amit meg kell tudni oldania. Ha ez az elengedés, akkor az, ha a továbblépés…ha bármi. Ma erről is beszélgettünk és érdekes módon de egyet értettünk, miszerint tudnia kell változtatnia az életén, ahhoz hogy meggyógyuljon – bármekkora is legyen a baj! Ezt nem csak a lehetséges életmód-váltással érheti el, hanem ott bent legbelül a szívével is.

Nagyon bízom abban, hogy a fentiek tudják mit csinálnak. Abban is, hogy segítenek úgy, ahogyan csak Ők tudnak.

Anya, NE ADD FEL!!

VAda