Sziasztok!
Sokat gondolkodtam azon, hogy leírjam-e, mindazt ami velünk történt.
Megvolt az esküvőnk, és egy időben azt kérdezték tőlünk, milyen a házas élet, majd pár hónap után jöttek a “mikor jön a gyerek” kérdések!
Az esküvő után nem volt akadálya hogy jöjjön de csak nem érkezett még a gólya hozzánk…de körülöttünk mindenhol leszállt. Ezután jöttek az összehasonlítások, hogy ” bezzeg ők már itt tartanak, és Ti?” Majd ha már nem volt fogás, “te biztosan nem is akarsz gyereket!”
Azt hiszem nálam itt telt be az a biznyos pohár. Elmentem orvoshoz. Aki rezzenéstelen arccal közölte, hogy “maga meddő”. Zokogva hívtam a nővéremet, aki szegény biztosan nem tudta hogy hallottam mikor még nem tette le a telefont, hogy “jaj szegény -majd sóhajtott egyet”…életembe nem szégyelltem magam annyira mint akkor a fényes nappal az utcán. Mindig is gyűlöltem ha sajnálják, de hogy ennyire…teljesen kiborított. Pár nappal később bejelentette hogy ő viszont terhes. Örültem is meg nem is.
Elküldtek mindenféle vizsgálatra, ahol az eredmény mindenhol jó volt. A párom is elment amire csak tudott, nála sem találtak semmit. A doki tovább küldött a meddőségi klinikára. Itt ért az első sok. Három hónapra rá kaptunk időpontot…naptárba beírtam és vártunk!
Anyuról pár héttel később kiderült hogy beteg. Felálltam az akkori munkahelyekről, és próbáltam magamra találni. De a kérdések csak érkeztek…én még nagyon kivoltak, mert mindenki a mi szexuális életünkről érdeklődik, amihez nem gondolom hogy bárkinek bármi köze lenne. Rájöttem hogy az emberek rendkívül tapintatlanok. Lassan de mindenkit kiosztottam, hogy hagyjon minket békén, mert ő akárhányszor rákérdez bennem annyiszor omlik össze a világ, hogy ” bezzeg erre sem vagyok képes!”.
Bejutottunk a meddőségi klinikára, ahol csak a személyzet volt a legrosszabb népség, és tényleg úgy éreztem magam mint aki selejtes. Rajtunk kívül még sokan ültek megtörten és várakoztak csendben. Doktor úr nagyon rendes volt, és ő volt az első aki azt mondta, hogy nem velem van a gond, igazából a férjemmel sem, de jó lenne ha a párom jobban odafigyelne magára és szedne vitaminokat, mert lenne min javítani. Jó elmentem edzeni, párom rendelt a doki által felírt férfi vitamint…
Anyu meghalt. Akkor lett először óriási csend az életünkben.
Senki nem kérdezett…én még először éreztem azt hogy semmire nem vagyok alkalmas. Bebizonyítottam mindenkinek, hogy bitang erős vagyok mert végig tudom csinálni a temetést karácsony előtt pár nappal és építettem a vállalkozásomat tovább.. De sajnos senki nem menekülhet a gyász elől, és volt annyi eszem hogy külső segítséget kérjek…kaptam és pár hónap után megint kezdtem magamat összeszedni. Ment a vállalkozás, megismerkedtem jó fej emberekkel, lettek céljaim…elutaztunk Amerikába, és kezdtem a bakancslistámat is pipálni!
Abbahagytam minden vitamint, terhességi tabletta szedését és nem érdekelt mi fog jönni. A meddőségi klinikára azért betelefonáltam, hogy elhunyt Anyukám és nem tudunk menni az inszeminációra, fél évvel később kaptunk új időpontot, biztos ami biztos…
Egyik januári reggelen megjött, de aznap elmentem vásárolni magamnak körömre vitamint, mert az összes betört. Valahogy annyi dolog történt, hogy fel sem tűnt hogy csak egy napot menstruáltam…mint ahogyan februárban is. Emlekszem hogy dühös voltam mert már megint nem jött meg, és nagyon fájt a két évvel ezelőtti műtét helye…bejelentkezés a nőgyógyászhoz, rettegés hogy megint még fog műteni. Már mindenre gondoltam, csak arra nem hogy babát várok!
– Nini itt egy gyerek! – mondta a doktor – Van szivhang, most kb 7 hetes!
– Nem vagyok beteg? – kérdeztem nem kicsit megdöbbenve.
– Nem, maga terhes. Remelem ennek azért örül? – reagált kedvesen, miután látta rajtam a meglepetést.
– Természetesen.
– Nem csinált tesztet??
– De. Egyet. De az negatív volt! – vágtam rá.
– Akkor logikus hogy, Maga csak beteg lehet… – mondta nevetve.
Szóval azt hiszem vannak még csodák, de még a java hátra van…most a 12 héten merem először leírni azt hogy terhes vagyok, és lesz egy babánk.
Vada