Az élet része az, hogy meg fogunk halni.

Drasztikus a cím, de tegnap pont ilyen drasztikusan ért a halálról szóló riport az RTL klubbon.

A riport aköré épült, hogy a Krematorium egy napra kinyitotta kaput az érdeklődők elött. Majd elhangzott az is, hogy mi magyarok semmilyen szinten nem beszélünk a halálról, ami okozhat olyan gondokat, hogy mikor valaki elhuny, nem tudják milyen temetést szeretett volna…szerintem ennél nagyobb a gond!

Én nem félek a haláltól, mert az életünk része és ez az egyetlen biztos pont egy emberi életben.

Valószínüleg azért is tudok vele én mit kezdeni, mert túl korán szembesültem a halál jelenlétével az életemben. Először Anyu mesélte, hogy mikor megszülettem az édesapja egy szép napon egyszerűen összesett a konyhába, és nem lehetett megmenteni az életét, ekkor én 6 hetes karonülő voltam, ő meg elvesztette az egyetlen embert aki igazán szerette őt. Elvittek a temetésre, de ahogy Anyu átlépett velem a temető kapuján, és addig zokogtam-sikoltoztam amíg végül valakit megkért, hogy vigyen el a temető közeléből. Ahogy átléptek velem a kapun, elcsendesedtem. Anyunak elment a teje – érthető okokból! – én meg lettem a tápszeren élő gyerek…majd 13 évesen elhunyt az egyik osztálytársam, akut leukémia betegségbe. Mire mi felfogtuk mit jelent a betegsége, addigra kisérhettük őt utolsó útjára a temetőbe, majd 3 évvel késöbb egy másik osztálytársam öngyilkos lett, abban az évben elhunyt egy barátunk, és 2 rokonunk…mikor Anyu közölte a rossz hírt, emlékszem viccesen megkérdeztem, hogy “jaj ne, már megint ki halt meg?” Ő leült, először elmosolyodott, és csak azt mondta “Feri bácsi” akkor már nem nevettem…

Gondolom ezen történések után, felfoghatatlannak tűnik a riportot, mert a halál fröcsög mindenhonnan.

Ha csak azt vesszük, hogy az elmúlt években elhunyt Michael Jackson, vagy nemrégiben Prince…és még sorolhatnám akár a napokban elhunyt Rajhona Ádám kiválló szinkronszínészt, dr. Czeizel Endrét, Pap Vera színésznőt, vagy látom/olvasom mindenhonnan, hogy lezuhant egy repülőgép, vagy a bombákról, az öngyilkos merénylőkről harsogó híreket…a halál mindenütt ott van, és azt állítani, hogy mi nem tudjuk ezt kezelni szerintem nem fedi a valóságot.

De tény, hogy nehéz egy beszélgetésbe bele vinni, hogy “Kedves XY, te milyen temetést szeretnél?” vagy “Neked van végrendeleted?” ezekről nehéz, de kell róla beszélni. Én tudtam, hogy Anyu urnás temetést akart, valahol a tengerbe szétszorva a hamvait, viszont a halála napján láttam a férjén, hogy ezt Ő képtelen lett volna elfogadni, ezért lett eltemetve az urna édesapja mellé. 20 év múlva meg ha lejár a sírbérlet, mind a kettőjüket el fogom vinni a tengerhez, hogy tényleg együtt legyenek. Nem volt könnyű ellentmondani Anyu végakaratának, de azt is mondják, hogy nem annak nehéz aki elmegy, hanem annak aki itt marad.

Halál. Miután végig néztem Anyu utolsó levegő vételét ebben a földi létben, elmondhatom hogy ez nálunk nem olyan volt mint a filmekben. Smink, meg minden marad ugyanolyan…dehogyis… a szemei fennakadtak, a szája kinyilt, és a bőre másodperceken belül lett hamuszürke az oxigénhiány miatt és végül a teste tehetlenül elernyed.

Hónapokig mérges voltam magamra és a Világra, hogy ezt nekem, miért kellett végignézni, érezni ahogyan minden ereje semmivé lesz…mire valaki elmondta, és megértette velem, hogy én egy nagyon szerencsés ember vagyok, mert vele lehettem az utolsó pillanatokban, mert Ő akkor nem volt egyedül. Őt csak azok az emberek vették körbe, akik igazán szerették. Mondhatni megvárta, hogy mindenki vele legyen, és ő el tudjon békében, szeretetben aludni. Lassan két éve, hogy ez megtörtént, és meg vagyok győzödve, hogy a halálról ha akarunk, ha nem beszélnünk kell. Egyszer legalább tudni kell, hogy a társad, szüleid hogy vélekednek erről, és hogy ő hogyan rendelkeznek a saját testük felett.

A halál mindenhol ott van.
Én mióta babát várok nem nézek híradót, mert látni, olvasni is szörnyű…miközben egy új kis élet fejlődik bennem, és mindent érez ő is.

VAda