Emlékszem az utolsó együtt töltött születésnapjára.
Emlékszem, hogy minden áron haza akart menni a kórházból, és a főorvos meg is engedte neki.
Kérte, hogy én vigyem az ebédet neki, mert nem volt kedve konyhába tetvészkedni.
Bár nem is tudott volna, mert bár jól hatott minden kezelés, ő nagyon legyengült.
Ült a rózsaszínű köntösében, a tőlem kapott bársony tréning ruhában, polóban, és egyik lábáról a másikra lépett a mamuszába.
Sajnos én akkor nem tudtam, amit Ő, miszerint ez lesz az utolsó közös születésnapunk együtt.
Senkinek nem mondta el, hogy esélye sincs a gyógyulásra. Nekünk mégis azt mondta, hogy minden rendben van.
Amikor elment akkor mondta a kezelő orvosa, hogy az “ő állapota nem volt menthető”.
Két évve voltunk utoljára együtt.
Simogatta kutyusát, nézett minket csendben, mint aki tudta…utólag azt kell mondanom, hogy bittang erős volt, hogy akkor nem mondta el nekünk, hogy vége van.
Ma lenne 63 éves.
Mindennap felhívnám, hogy tanácsot kérjek tőle.
Ma biztosan ott ülnék vele a konyhába és hallgatnám, hogy milyen volt velem terhesen, milyen furcsaságokat evett, és fözné az Anya-levest, amit csak Ő tudott…de nem.
Ülök, fogom a pocakom, és csak bízni merek abban, hogy büszke lenne rám és arra az örökségre, amit rám hagyott, velem maradt.
Egy Anya hiánya elképesztően tud fájni…főleg ma!
Isten éltessen Anyu!
Lányod.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: