Miért nem jelentettem be a facebookon, hogy babát várok!?

Sziasztok!

Nehéz a téma.

Az elmúlt években volt olyan barátnőm, akinek a terhességéről nem tudtam, és hónapokkal késöbb láttam meg egy fényképen, hogy ott ül a kisfiával és mindenki gratulált. Én is gratuláltam, és privátban írtam neki, hogy jó látni, hogy babája lett, ezzel jeleztem neki is, hogy de régen találkoztunk, azóta sem találkoztunk személyesen. Ő türelmesen válaszolt, amikor lett ideje, de egyszer nem jutott eszembe, hogy számon kérjem, hogy “miért nem szóltál!”

Amikor márciusban kiderült, hogy babát várok, a párom kérésére nem vertük nagy dobra. A terhesség alapvetően csupa aggódás. Aggódsz az első trimeszter miatt, hogy megmarad-e, majd a genetika miatt, hogy nem down syndrome-s a baba, majd a terheléses cukor jó lesz-e, az ultrahangokon minden rendben legyen, és akkor a vashiányról, a vitaminokról a hormonokról nem is beszélek, amitől megváltozol fizikailag, lelkileg és alig ismersz magadra… De a párom a bejelentés részét teljesen rám bízta, és én mindenkinek szóltam akivel találkoztam, hogy babánk lesz, amikor már biztos volt. Ebbe a körbe benne voltak a családtagok, a közvetlen munkatársak, és azon ügyfelek akikkel dolgoztam és a barátok. Volt akinek többször szóltam, hogy találkozzunk, de valahogy sosem jött össze a találkozó. Jómagam viszont, nem tartozom azon agilis kismamák közé, akik borítóképnek teszik ki az utlrahang képet a babáról, vagy hetente tesz ki egy oldalról pocakos képet, vagy kér látványosan segítséget a már anyukáktól…nekem ez nem megy, nem vagyok ilyen.

Akinek kellett tudta, akivel találkozom az látta.

Gondoltam, hogy meghívom azon barátokat egy baba-váró összejövetelre, ahol csak a részvétel lenne a fontos, akikkel szerettem volna találkozni még mielött megszületik a baba és végleg el fognak tünni az életemből – mert erre is fel kell készülni, bárki is állítja az ellenkezőjét! Hát sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy azért mondják le a megjelenést, mert “úgy gondolom, hogy ha hónapokon keresztül nem tartottad fontosnak, hogy elmond, hogy babát vársz, akkor nem hiszem, hogy ott lenne a helyem.” De értsem meg az ő szemszögéből az ő helyzetét. Röviden “miért nem szóltál?”

Eszembe jutott, hogy biztosan bennem van a hiba, mert én vagyok a szemét, mert nem osztottam meg a “nagy hírt”, vagy mert arra vártam, hogy legyen egymásra időnk.

Az idő az egyetlen olyan dolog amivel én nem rendelkezem.

Féltékeny? Lehet, na de pont rám?
Én vagyok az, akinek ha fáj a feje, nem vehet be egy fájdalomcsillapítot, vagy már hónapok óta nem férek bele a terhesség elötti ruháimba, vagy alig alszom mert állandóan wc-re kell mennem, és nagy valószínüséggel két évig nem fogok aludni, nem megyek moziba, nem leszek a barátaim között, sőt sokuk fog eltűnni…én csak találkozni szerettem volna az állítólagos barátaimmal, azokkal is akikkel eddig nem ment, mert sosem ért rá…mégis lemondtam az egészet a fenébe, és nagyon kellemetlenül érzem magam, mert nem kiáltottam világgá, hogy gyerekem lesz és ezzel sikerült megbántani másokat – pedig nem ez volt a cél. A babára mi 3 éve vártunk, és miatta még meddőségi klinikára kellett volna mennünk májusba, de hála a jó égnek, és valami csoda folytán természetes úton megfogant.

Miért nem tettem ki a facebookra?

1. mentesítettem magam az okoskodó tanácsoktól – nem akartam azt hallgatni “jól meggondoltad?” “majd meglátod…”, “van egy csoport, felvettelek – hogyan altassuk a gyereket…stb.”
2. még meg sem született, majd ha világra jön lesz egy kis kép rólunk, nem telibe, csak azért hogy jelezzem nem érek rá, és nem a like-kok miatt,
3. ezt szerintem személyesen kell elmondani, de ha te nem érsz rá…?
4. nem gondolom hogy ezt is meg kell mindenáron osztani, mert amikor nekünk nem jött össze, és én megint menstruáltam is földhöz vágott, és nem mindig tudtam örülni egy-egy ilyen hírnek. Privát dolog, nem hiszem, hogy erre mind a 400 ismerösöm kiváncsi lenne. Illetve Anyukám halálát, majd a temetését sem tettem ki sehol, pedig az sem volt egyszerű, hogy mindenkinek külön külön írtam meg a hírt, úgy hogy nem láttam a könnyeimtől…
5. megkért rá a párom, hogy ne tegyem! Na nem azért mert nem örül, mert boldog, hanem mert ő neki ez nem fér bele. Ilyet tőlem sosem kért, és tiszteletben van tartva.
6. nem ott élem az életem!

Igyekszem nem gondolni azt, hogy önző vagyok mert meghívtam pár embert egy összejövetelre, de nem akartam megbántani senkit…de nem az fb az életem központja. Illetve az egyetlen forum ahol én ezt lekommunikáltam az itt a blogon történik, itt is erősen szürve.

Olyan dolog érdekelnek, hogy legyen befejezve a lakásfelújítás, hogy fogok mindent összepakolni a kórházi csomagra, miként adom át a munkáimat, hogy lesz szép a gyerekszoba…mert néha úgy érzem, hogy sehol nem tartunk.

VAda