Ez úgy volt, hogy…írhatnék bármit, de inkább az igazat mondom.
Mióta megszületett a lányom és mióta kinyílt a kis tudata, látom hogy minden olyan érdekli ami az én kezembe van. Értem ezt a lakáskulcsra, a szivacsra, konyharuhára, könyvre, papírra, táskámra, végül a laptop és a telefon. Amikor ébren van ezeket, de leginkább a telefont nem veszem a kezembe és az a rossz szokásom, hogy utálom ha csörög, így csak rezgőre van állítva.
Emiatt én jobban tudok rá figyelni, főleg hogy már egyik pontból el tud jutni kapaszkodva a másikba. Ez akkor izgalmas mikor mind ezt fiókok mellett teszi. Nem akarom, hogy egy mobilt nyomkodó anyukát lásson, és ez szerintem jó dolog. Annyi más dolog is veszi őt körül, nem kell hogy ez is az életének a része legyen.
De a másik oldalon álló emberek, akik velem beszélgetni szeretnének egyszerűen nem képesek megérteni, hogy nem tudok. Ha ébren van, ő amint a telefont az arcomhoz emelem, rögtön örül és ennek sikongatással hangot is ad, mindezt persze akkor amikor válaszolnék valamire. Ha alszik és megszólalok, ő rögtön felébred. Nincsen óriás csend nálunk, mert szól a tv, vagy megy a mosógép, de amint megszólalok ő kis radarja bejelez, és felébred…ezért amikor ő alszik, ilyenkor lehet önző módon de szeretem magam utolérni, és “dolgozni”, rendbe tenni a lakást, intézni a kis projektjeimet, meginni egy kávémat…így nagyon hamar leszoktam a telefonon történő beszélgetésekről. Aki akar az tényleg ír, és amint tudok válaszolok mindenre.
Nagyon ritka, hogy én beszélgetek telefonon bárkivel…ezért aki el akar érni, ma már tudja hogy írnia kell, mert csak hajkurászás lesz belőle és végül a sértődés…de hát ilyen az élet egy 11hónapossal. Nehéz, de minden pillanatát élvezem, mert sokat tanulok róla, magamról és a körülöttem lévőkről.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: